Tisztelt Tanárnők, Tanár Urak, kedves egykori és mai Diákok, Hölgyeim és Uraim!
Volt révaisként állok Önök előtt. Olyan emberként, aki több mint negyven évvel ezelőtt egykori csornai diákként érkezett iskolánk történelmi időket megélt falai közé. És ha most azt kérnék tőlem, hogy több évtized távolából mondjam el röviden, milyen volt révais diáknak lenni, akkor a válaszom ennyi lenne: jó volt. Ha pedig azt kérnék, hogy mondjam el bővebben, akkor azt mondanám: nagyon jó volt.
Emlékszem, mennyire meg voltam illetődve, amikor először léptem át a gimnázium küszöbét. És arra is emlékszem, hogy ehhez hasonló érzés lett úrrá rajtam akkor is, amikor eljött a ballagás napja. A folyosón zengett a „gaudeamus igitur”, egymás vállát fogtuk osztálytársaimmal, és talán azokban a percekben éreztük először – ahogy mondani szokták –, a nagybetűs élet kapujába érkeztünk. Tele voltunk tervekkel és álmokkal, és persze tele kamaszos szorongással. Sokféleképpen gondoltunk a jövőre, tartottunk is tőle, és persze sok-sok remény is élt bennünk. Nem tudom, ki hogyan képzelte el felnőtt életét.
Én egyvalamiben voltam biztos, jogi egyetemen akarom folytatni tanulmányaimat. Érettségi után az ELTE-re jelentkeztem, ahová elsőre felvettek, hála a révais tanároktól megkapott kiváló alapoknak. Az egyetemen – és azt követően is – bármilyen feladat elé állított sorsom, a Révaiban megkövetelt magas elvárások számomra életre szóló leckét jelentettek.
Mert ez a lecke egyszerű, mégis nagyon fontos dologról szólt. Arról, hogy mit is jelent a teljesítmény. Hogy mi mindenre képes egy teljesítményre hangolt közösség. Egy olyan közösség, ahol természetes a tudás elismerése, a szorgalom megbecsülése, a tehetség bátorítása.
Ez nem azt jelenti, hogy diákként ne lettünk volna benne mi is sokféle diákcsínyben. És azt sem, hogy a magunk módján ne igyekeztünk volna átélni a kamaszkor minden szépségét. A szerelmet, a barátságot, a fiatalság bolondság érzését. Hogy ez mennyire így volt, sokat tudna mesélni erről egykori osztálytársam is, aki ma is a gimnázium tanári karának tagja. Ezek az élmények számunkra életre szólóak lettek, és az itt megszerzett tudás mellett fontos tapasztalatokkal vérteztek fel bennünket.
A Révaiban a tanítás valójában nem csengetéstől csengetésig tartott. És nem korlátozódott csupán a tananyagra. Tanáraink példája, felkészültsége, türelme, bölcsessége, és olykor megmutatkozó esendősége nagy hatással volt ránk. Nem mintadiákokat akartak belőlünk nevelni. Fontosabb dolgot tettek ennél. Mintát adtak. Az itt eltöltött évek sokféleképpen gazdagítottak és gyarapítottak minket. Egymás iránti tiszteletre és alázatra neveltek. Hűségre tanítottak és tartást adtak. És megajándékoztak minket azzal a büszkeséggel, hogy az ország egyik legjobb gimnáziumának diákjai lehettünk. Hogy olyan helyre járhattunk, ahol mindig magas a mérce.
Persze az is előfordult, hogy időnként a léc alatt találtuk magunkat. De, amikor a lécet levertük, akkor is azt éreztük, hogy a mérce nem azért van olyan magasra téve, hogy ne tudjuk átugorni, hanem azért, hogy megérezzük, elhiggyük és megtapasztaljuk, hogy igenis képesek lehetünk rá. Ilyenkor mindig voltak, akik mellénk álltak és segítettek. Ha pedig kiválóan teljesítettünk, akkor egymástól és tanárainktól is újabb és újabb ösztönzést, elismerést kaptunk.
Ez volt a Révai igazi szellemisége. És ez teszi lehetővé, hogy 225 esztendős iskolánkat ma is az ország legjobb gimnáziumai között tartsák számon. Ennek köszönhető, hogy a Révaiból kikerülő diákok közül sokan lettek kiváló mérnökök, orvosok, tanárok, bírók, ügyvédek, tisztviselők, vagy épp elismert tudósok, megbecsült művészek, sikeres sportolók.
