Tisztelt Nagykövet Úr, Hölgyeim és Uraim!
Budapesten a repülőtérre menet egy kertészet mellett vezetett el az utam. A kertészet kapujára egy feliratot akasztottak. Ez állt rajta: rögtön jövök. Aláírás: a Tavasz.
Jó hír ez mindannyiunknak. Mert a tavasz a megújulás jelképe. A szerelemé, a szabadságé, az újjászületésé. Csupa olyan dologé, aminek ha részeseivé válunk, emlékét mindörökre a szívünkbe zárjuk.
Így van ez azokkal az emlékekkel is, amiket egy egész nemzet zár a szívébe. Hatással van ránk, még akkor is, ha a történések idején mi magunk még a világon sem voltunk. Nekünk, magyaroknak 1848. március 15-e ilyen ünnep.
Hiába nem éltünk akkor, aligha van egyetlen magyar ember is a földön, aki ne ismerné Petőfi nevét, vagy az általa írt Nemzeti dal híres sorait, azokat a verssorokat, amelyek a szabadság nemzetének szívéből szóltak.
Az a nap, amelyre ma emlékezünk, 1848-ban új, korábban nem ismert fényt hozott életünkbe. A szabadság fényét. A társadalmi felemelkedés reményét, a nyugatos polgárosodásét. Ez a fény ma is ugyanazt közvetíti, mint akkor. Azt mutatja meg számunkra, merre kell haladnunk, mire kell törekednünk, és azt is, miben érdemes egyetértenünk.
Modern politikai nemzetünk is ebből az egyetértésből született meg. Abból az egyetértésből, ami az európai polgárosodás programját övezte 1848-ban, és abból a szabadságvágyból, amelynek nemcsak 1848 szabadságharcát, hanem 1956-os forradalmunkat és 1990-es demokratikus átalakulásunkat is köszönhetjük.
Március 15-e ünnepe ezért olyan nap, amelyet mi, magyarok mindörökre a szívünkbe zártunk, amely nélkül ma is elképzelhetetlen mindaz, amit a 21. századi Magyarországról gondolunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Berlinben beszélni minderről különös érzés. Különös, mert Berlin számunkra több, mint egy baráti ország fővárosa.
Több, mert Németországot és Magyarországot nemcsak baráti viszony és erős szövetség fűzi egymáshoz. Történelmünket, gazdaságunkat, kultúránkat mindig is ezer szál kötötte össze.
Így van ez ma is, és így volt ez 1848 tavaszán is, amikor Baden, Berlin vagy München utcáin ugyanazt követelték, mint Pesten és Budán.
Közös múltunk megannyi fejezetében van, amivel közösen kell szembenéznünk, és sok minden van, ami kölcsönös büszkeséget jelenthet mindannyiunknak.
Nem pusztán egymás teljesítményének tisztelete jellemzi viszonyunkat, lélekben is sokat köszönhetünk egymásnak.
Németország az elmúlt évtizedekben sok mindenben jelentett példát a számunkra. Hogy mást ne mondjak: 1990 utáni új alkotmányos berendezkedésünk is német mintára épült.
De alighanem mi is sok mindenben hatottunk a németekre.
Gondoljunk csak Heine híres verssoraira, melyekben a magyarok példájával lelkesítette honfitársait 1848-ban, mondván: „Ha hallom ezt a szót: magyar, szűk lesz a német plundra rajtam”. Mint ahogy bizonyára Helmut Kohl német kancellár sem véletlenül nevezte egyik beszédében a Brandenburgi kapu alatti földet jelképes értelemben „magyar földnek”.
